Voltál már úgy, hogy megírtad a levelet, de nem küldted el? Elolvastad százszor-ezerszer. Minden a helyén van, minden passzol. Nincs benne indulat, sem vád, felesleges ömlengés, megalázkodás. Csak olyan természetes, mint Te vagy. Lényegtelen dolgokról írtál, arról, hogy mi történt veled tegnap, hogy bevásárláskor találkoztál egy kedves nénivel, hogy elejtetted a vázát és darabokra tört, hogy vettél egy szelet csokit csak magadnak, de aztán megosztottad a testvéreddel. Mindennapos dolgok, átlagos események. De te mégis leírtad, mert meg akarod osztani Vele ezt is. Azt akarod, hogy tudja létezel, mert az életed részének tartod.
Felöltözöl. Elindulsz a postára. Ahogy közeledsz egyre félsz, gyűrögeted a levelet. Végül elmész a posta előtt, a levél a kezedben marad és te hazafelé veszed az irányt.
A levél a fiókodba kerül. Ott porosodik, néha előveszed, elolvasod, és bánod, hogy sose kapja meg, akinek szól.
Közben talán valahol valaki minden reggel a postást várja, reménykedve, hogy egyszer majd jön egy levél, és ezt olvashatja "képzeld péntek reggel a boltban egy idős asszony...."
Felöltözöl. Elindulsz a postára. Ahogy közeledsz egyre félsz, gyűrögeted a levelet. Végül elmész a posta előtt, a levél a kezedben marad és te hazafelé veszed az irányt.
A levél a fiókodba kerül. Ott porosodik, néha előveszed, elolvasod, és bánod, hogy sose kapja meg, akinek szól.
Közben talán valahol valaki minden reggel a postást várja, reménykedve, hogy egyszer majd jön egy levél, és ezt olvashatja "képzeld péntek reggel a boltban egy idős asszony...."
