Nem aludt valami jól éjjel. Bár az egész procedúrát, amit az ágyban művelt túlzás lenne alvásnak nevezni. Az órára pillantott hajnali egykor, fél háromkor, fél négykor, aztán hat óra után 20 percenként. Keservesen telt az éjszaka azon időszaka is, mikor rövidebb időkre álomba szenderült. Az egymás után megmagyarázhatatlanul suhanó fájdalmas képek, az érzések, melyeket feledni akart, folyamatosan kísértették. A pihentető alvásnak semmi nyoma sem volt, reggel kimerültebbnek érezte magát, mint este mikor aludni tért. A lepedő teljesen összegyűrve hevert az ágy egyik sarkában, a plüssök közül a legkisebb az oldala mellett pihent, arra, hogy került mellé már nem emlékezett. Legszívesebben a sarokba hajította volna a többi közé, de végül talán a fekete macska közeledő léptei és dorombolása miatt, uralkodott indulatain. Felkelt és a fürdő felé vette az irányt. Édesanyja még otthon volt, örült neki, hogy nincs egyedül. Valakivel beszélnie kellett, a téma nem volt fontos csak az, hogy végre valami megtörje a fejében folyamatosan ismétlődő gondolatok monotonságát. Végül beszélt neki az álmokról, hogy a lelke kavarog és, hogy nincs kedve az emberekhez, nincs kedve a mozihoz, sem a barátaihoz. Édesanyja magához ölelte és megígérte hétvégén több időt töltenek együtt. Még várt, hogy a fürdő üres legyen, írt egy rövidet, mintha a tegnap reggeli két levél és az esti újabb két üzenet, melyek válasz nélkül maradtak, nem lettek volna elegek. A sorokat, melyeket főként az indulat táplált, már talán legbelül a születésükkor megbánta. De el kellett küldenie, és talán saját maga megnyugtatására írt a végére egy mondatot, mellyel felruházta a címzettet, hogy ha kell hozza helyre a hibáját, aki aztán órákkal később meg is tette. Igen, megkönnyebbült, de kicsit fájt is neki, mert választ most sem kapott. Lezuhanyzott. Előző este már nem maradt ereje erre. Talán életében nem töltött még ennyi időt a tusolóban, mint aznap reggel. Percekig csak folyatta a már rég tiszta bőrére a vizet, várva, hogy valami mást is kimosson a víz. A lelkét is meg akarta tisztítani, ki akarta űzni a bűnös, fájdalmas gondolatokat. De azok csak halkabbak lettek, távozni azonban nem voltak hajlandóak. Zenét kapcsolt. Az mindig megnyugtatta. Tudta azonban,hogy a négy fal között nem maradhat, valamit tennie kell, ki kell mozdulnia, embereket kell látnia, vagy egyszerűen csak adnia kell mosolyt, segítséget, bármit. Fél egy volt, mikor kisétált a kapun. A boltba indult volna, mikor meglátta Édesapját, aki épp egyik kollégájával beszélgetett az autó mellett. Odasietett hozzá, pár szóra legalább. Már rég nem volt meg köztük az a viszony, ami egy apa és gyermeke között kialakulhat. Tudtak egymás létezéséről, talán örültek is egymásnak, ha összefutottak az utcán. Néha büszke volt apa a lányára és lány az apjára. De a láthatatlan kötél, mely több mint 23 éve egymáshoz láncolta őket hemzsegett a csomóktól. Már egyikük se próbálkozott szorosabbra fűzni, mindketten rég feladták. De azért legbelül tudták, elszakadni sose fog. Akár mehetett volna kocsival is a boltig, csak kérnie kellett volna. De tudta, most szüksége van a sétára. Hátizsákját most is cipelte. Narancssárga, a kedvence. Piszkálták már érte, miért hurcolja mindenhová magával. Miért cipeli, ha ki se nyitja? Hiába mondja az élete van benne, csak kinevetik. Hát igen, beletenni egy ember életét egy narancssárga hátizsákba elképzelhetetlen. Pedig belefér, ő ebben biztos volt. Alig pár perce volt csak úton, mikor a szomszéd kertben megpillantotta az ismerős, idős arcot. Köszönt. Nem illemből, nem azért, mert ezt tanították, hanem, mert akart. A "hogy tetszik lenni" kérdés pedig még őt is meglepte, hogy elhagyta a száját. Bár mikor kimondta érezte, hogy innen hamar nem szabadul. Özvegy néni egy kutyával és macskával, barátai, rokonai száma igen csekély. Többnyire egyedül van, illetve sosincs egyedül, mert a hűséges négylábúak mindenhová szeretettel követik. Mesélte, hogy már elővette a húsvéti terítőt, amit csak ilyenkor használ, egyetlen egyszer az évben. Lehet senki nem jön hozzá, lehet mindenki elsétál a kertje mellett, lehet ugyanolyan nap lesz, mint a többi, de az a terítő az jelzi, hogy ünnep van. A néni csak mondta és mondta, talán hetek óta nem beszélt ennyit. Eltelt fél óra, de senki nem figyelt az időre. A lány lassan továbbindult, a mai napon talán először mosolygott. Hideg volt, az úton végig a zsebében tartotta a kezét. Kesztyűt kellett volna felvennie, és egy sál sem ártott volna, de ki gondolta volna egy márciusi napfényes délelőtt után, hogy aznap még havazni is fog. Félúton egy autó lassított. A testvére volt. Visszament volna vele és sétálnia sem kellett volna, de ő intett, hogy hagyja. Ő most egyedül akart menni, talán picit még élvezte is, hogy a hideg az arcát marja. Néha kell a fájdalom és utána milyen jó a fűtött helyiségben felmelegedni. A boltban sokan voltak, régen nem látott már ennyi embert sorban állni a hentesnél. A légteret a közelgő ünnep hangulat hatotta át. Tíz percet várakozott, mire sorra került, de nem volt türelmetlen. Nyugodt volt és érdeklődő. Az ismeretlen arcokat fürkészte, rövid párbeszédeket kapott el. Betett egy rudit is a kosárban, de rögtön nyúlt még háromért, hisz négyen vannak. Kevés dolgot vett, pont annyit, amely arányosan kitöltötte kedvenc táskáját. Hazafelé a kutyákat figyelte. Nem ugatták meg, mint máskor. Egyik még a kezét is megnyalta. Olyan békés volt a környék, az utcában most éppen senki nem járt rajta kívül. Elképzelte, milyen lenne eltűnni ebből a korból és a múltba visszatérni. Vajon mit kezdene ott 4 darab rudival, egy kis üdítővel, két csirkemell-lel, egy kiló kenyérrel és egy darab paprikával? A válaszon már nem volt ideje töprengeni. Hazaért. Másnap akart főzni, de végül mégis beköltözött a konyhába. Miközben a húst aprította szőrcsomókkal telt meg a helyiség. Kevés a hús, kevés, de sose annyira, hogy 5 nyávogó állatkának ne jusson belőle pár falat. Szétosztotta a nekik szánt adagot, de nem volt igazságos. Le sem tagadhatná melyik a kedvence, annak repeta is jutott. Már régóta tudta, hogy a főzés nem nagy feladat. Csak egy jó recept kell, hozzávaló alapanyagok és persze néhány felesleges óra. Miután elkészült felment a szobájába, csak a dvd lejátszót akarta visszavinni a testvérének, amit még reggel hozott el. Pár óra elég volt hozzá, hogy belássa az öcsénél jobb helyen van. A lány úgyis ritkán használná, csak zenét hallgatna rajta esetleg koncertfelvételt nézne, míg az öccse filmekre alszik el esténként. Neki bizonyosan nagyon hiányozna. Visszavitte, majd leült az ágyára. Követte őt kedvenc macskája. Letelepedett mellé. A lány lassan simogatni kezdte, tudta, hogy óvatosan kell, mert ez nem az a macska, aki imádja, ha szeretgetik. Csendben voltak, fülelt hátha meghall valamit, halk dorombolást akart, attól a macskától, akitől ki kell érdemelni. Talán dorombolt, talán csak a szél volt, de alig halható moraj csapta meg a füleit. Könnybe lábadt a szeme, maga se tudta miért pont most, hisz egész nap vele volt, bármikor lecsaphatott volna. Sírni akart, most megengedte magának. Egyedül volt, úgyse tudja meg senki, mit tett. De a könnycseppek nem akartak útra kelni. Visszafolytak. A lány talán belülről sírt, talán nem is sírt. Felkelt, elüldözte a bántó gondolatokat. Lement, oda ahol a többiek a tévét néztek. Ihatott volna bort, de nem akart, rágyújthatott volna, de nem tudott. Elég volt neki, hogy kikapcsolta a társaság. Aztán jöttek, mentek emberek. Talán egyedül maradt a szobában, talán nem, de a lelkében most egyedül érezte jól magát. Zene szólt, a kedvence, és ő olyan elégedett volt a nappal. Nem jött a csoda, de nem történt tragédia sem. Csak egy nap volt a héten. Csak egy csütörtök.
