Érzéseim...

Olyan hihetetlen az egesz. Te, es en veled szemben. Annyi ev utan.
Emlekszem, mikor utoljara lattalak. A napra, az idore, az utcara, arra, mit vettem fel  aznap es talan mindenre olyan aprolekosan, mintha tegnap tortent volna, es mintha eletem egyik legfontosabb esemenyekent tartanam szamon. Pedig nem tortent semmi. Lattalak es Te lattal. Csak pillanatokra neztunk fel, ugy tettunk mintha sietnenk valahova, mintha eszre se vettuk volna egymast. Probaltam elhitetni magammal, hogy csak egy vagy a tomegbol es elhesegetni a gondolataimat azokrol a szallakrol, melyek megis hozzad kotnek.
Csak par masodperc telt el, megis oraknak tunt. Elmentunk egymas mellett koszones, mosoly, oleles nelkul. Mint ket idegen...
De nem, mi rosszabbak voltunk. Ket ismeros, akik idegent jatszottak.
Es most megint itt vagy. Par lepesnyire. Talan jobbra kene menned, nekem meg balra. De en most nem terek ki... es Te?