Lehetne akár valóság. Hisz én is állhatnék ott, rettegve, anélkül, hogy tudnám, mit vétettem.
És, ha egyszer ott leszek… megbénulva a forgatag közepén lenéző szemek és gúnyosan kiejtett szavak hálójában. Az idő, mintha megállna, én pedig csak menekülnék a tömegből. Keresem a kiutat, de körülvesznek. Valami repül felém. Nincs időm lehajolni. Kemény ütés éri jobb vállamat. A sebzett testrészemből áradó fájdalom próbál kicsikarni legalább egy apró nyögést. De tartom magam. Durvák az emberek. Félek tőlük. Vádolnak, hogy hibáztam. Ruhámat rángatják. Azt mondják, rosszul döntöttem. Már mezítelen vagyok. Hallom, ahogy sorolják apró vétkeimet. „Ezt a tegnapiért!” Egy ököl csupasz hasfalamat éri. Meggörnyedek. Dühíti őket hallgatásom. Be akarnak törni. Fenyegetnek, hogy majd holnap… De a mondat végét már nem értem. Tompa ütés ér hátulról. Összeesem. Próbálok felkapaszkodni. Egy segítő kéz nyúl felém. De ellökik őt, aki megmentőm lehetne. Valaki felkiált: „Csak magára gondolt!” A tömeg éljenzik. Belém rúgnak. Már nincs erőm felemelni fejem, hogy a szemükbe nézhessek. Önzőnek tartanak, és most először szavaikkal megfertőzik lelkemet. Kételkedek magamban, a hitemben. Hátulról egy mély hang szitkozódik. Éles fájdalom hasít végig az oldalamon. Kezemmel reflexszerűen odakapok. Melegséget érzek, majd lassan végigfolyik ujjaim közt. Vérzek. Megszúrtak. Megtörik az összhang. Néhányan érzik, hogy messzire mentek. Valahogyan a barbár csorda között belopódzik egy kislány. Arcomat két kezével felemeli, és mélyen egymás szemébe nézünk. Mosolyog. Várom, hogy megszólaljon. Mondjon valamit,bármit, amivel kiemelhet a mocsokból. Felnőttként egy gyermek segítségét kérem. De két erős kéz megfogja és elragadja tőlem. Kiabál, hogy ne tegyék. Hangja kedves, de kétségbeesett. „Látom a szemében…” Apró ajkai nem tudják befejezni a mondatot, és én nem látom többé törékeny testét. A tömeg újra rám figyel. Életemet szakadt, piszkos ruhának titulálják. De megígérik, segítenek. Újabb cipőtalp éri oldalam, majd még egy. Így megszabadíthatnak a hibáimtól. Egy hosszú bot is előkerül. De az ütéseket már nem érzem. Nem hiszek nekik. Ők nem is emberek, állatok és én vagyok a préda. Már nem hallom őket, csend van. Magam lehetek. Egyedül a múltammal. A jelenemet tönkretették, a jövőmet elvágták. Viszont a múlt még megmaradt, hogy felmentse lelkemet a vádak alól. De tudom, hibáztam. Néha hazudtam, mikor az igazság terhét nem tudtam volna cipelni. Volt, hogy gyávaságomat farkasbőrbe bújtattam és bántottam azt is, aki csak simogatni akart. Eszembe jutnak sorra a vétkek. Már nem a sebek fájnak, hanem a felismerés. Jobb akarok lenni, helyrehozni, amit elrontottam. Még van remény. Talán fel tudok állni. Kezeim azonban képtelenek felemelni a testem. Gyenge mozdulataimtól újra vérszemet kapnak. Az egész testem ég a fájdalomtól. Megfordítanak. Arcomról a durva homokot gyengéd kezek takarítják le. Kinyitom szememet. Újra látom őt, a kislányt. Most is kedvesen mosolyog. Az ő arcán nincs ott a kegyetlenség, sem a megvetés, sem a sajnálat. Apró könnycsepp hagyja el szemem. A gonosz szavak és a durva ütések nem törtek meg, de Ő, a maga tisztaságával eléri, hogy a lelkemből nyújtsak át neki egy darabot. Nem mozdulnak izmaim, beszélnék, de nem tudok. Érzem, már csak pillanatok, de Ő simogatja arcom. Lassan megmozdulnak ajkai, mintha kivárna az utolsó leheletig. Szemem lecsukódik, már nincs erőm nyitva tartani. De még érzem kezét, ahogy gyengéden hozzámér. „Tudod, én láttam a szemedben a szeretetet.” Hangja elcsuklik. Sóhajt egyet. „Semmi nem volt hiábavaló.” Megpuszilja arcom, és én hiszek neki.
És, ha egyszer ott leszek… megbénulva a forgatag közepén lenéző szemek és gúnyosan kiejtett szavak hálójában. Az idő, mintha megállna, én pedig csak menekülnék a tömegből. Keresem a kiutat, de körülvesznek. Valami repül felém. Nincs időm lehajolni. Kemény ütés éri jobb vállamat. A sebzett testrészemből áradó fájdalom próbál kicsikarni legalább egy apró nyögést. De tartom magam. Durvák az emberek. Félek tőlük. Vádolnak, hogy hibáztam. Ruhámat rángatják. Azt mondják, rosszul döntöttem. Már mezítelen vagyok. Hallom, ahogy sorolják apró vétkeimet. „Ezt a tegnapiért!” Egy ököl csupasz hasfalamat éri. Meggörnyedek. Dühíti őket hallgatásom. Be akarnak törni. Fenyegetnek, hogy majd holnap… De a mondat végét már nem értem. Tompa ütés ér hátulról. Összeesem. Próbálok felkapaszkodni. Egy segítő kéz nyúl felém. De ellökik őt, aki megmentőm lehetne. Valaki felkiált: „Csak magára gondolt!” A tömeg éljenzik. Belém rúgnak. Már nincs erőm felemelni fejem, hogy a szemükbe nézhessek. Önzőnek tartanak, és most először szavaikkal megfertőzik lelkemet. Kételkedek magamban, a hitemben. Hátulról egy mély hang szitkozódik. Éles fájdalom hasít végig az oldalamon. Kezemmel reflexszerűen odakapok. Melegséget érzek, majd lassan végigfolyik ujjaim közt. Vérzek. Megszúrtak. Megtörik az összhang. Néhányan érzik, hogy messzire mentek. Valahogyan a barbár csorda között belopódzik egy kislány. Arcomat két kezével felemeli, és mélyen egymás szemébe nézünk. Mosolyog. Várom, hogy megszólaljon. Mondjon valamit,bármit, amivel kiemelhet a mocsokból. Felnőttként egy gyermek segítségét kérem. De két erős kéz megfogja és elragadja tőlem. Kiabál, hogy ne tegyék. Hangja kedves, de kétségbeesett. „Látom a szemében…” Apró ajkai nem tudják befejezni a mondatot, és én nem látom többé törékeny testét. A tömeg újra rám figyel. Életemet szakadt, piszkos ruhának titulálják. De megígérik, segítenek. Újabb cipőtalp éri oldalam, majd még egy. Így megszabadíthatnak a hibáimtól. Egy hosszú bot is előkerül. De az ütéseket már nem érzem. Nem hiszek nekik. Ők nem is emberek, állatok és én vagyok a préda. Már nem hallom őket, csend van. Magam lehetek. Egyedül a múltammal. A jelenemet tönkretették, a jövőmet elvágták. Viszont a múlt még megmaradt, hogy felmentse lelkemet a vádak alól. De tudom, hibáztam. Néha hazudtam, mikor az igazság terhét nem tudtam volna cipelni. Volt, hogy gyávaságomat farkasbőrbe bújtattam és bántottam azt is, aki csak simogatni akart. Eszembe jutnak sorra a vétkek. Már nem a sebek fájnak, hanem a felismerés. Jobb akarok lenni, helyrehozni, amit elrontottam. Még van remény. Talán fel tudok állni. Kezeim azonban képtelenek felemelni a testem. Gyenge mozdulataimtól újra vérszemet kapnak. Az egész testem ég a fájdalomtól. Megfordítanak. Arcomról a durva homokot gyengéd kezek takarítják le. Kinyitom szememet. Újra látom őt, a kislányt. Most is kedvesen mosolyog. Az ő arcán nincs ott a kegyetlenség, sem a megvetés, sem a sajnálat. Apró könnycsepp hagyja el szemem. A gonosz szavak és a durva ütések nem törtek meg, de Ő, a maga tisztaságával eléri, hogy a lelkemből nyújtsak át neki egy darabot. Nem mozdulnak izmaim, beszélnék, de nem tudok. Érzem, már csak pillanatok, de Ő simogatja arcom. Lassan megmozdulnak ajkai, mintha kivárna az utolsó leheletig. Szemem lecsukódik, már nincs erőm nyitva tartani. De még érzem kezét, ahogy gyengéden hozzámér. „Tudod, én láttam a szemedben a szeretetet.” Hangja elcsuklik. Sóhajt egyet. „Semmi nem volt hiábavaló.” Megpuszilja arcom, és én hiszek neki.
