Vannak különböző dolgaink, amik fontosak nekünk. Kör, háromszög, négyzet, téglalap, rombusz alakúak. Mindegyiknek megvan a megfelelő helye, ami csak az övé. Hiszen akármilyen szép és jó a kör, de nem pótolja a négyzetet. Mind különböző. Mind egyedi. Mindegyikre szükségünk van.
Néha azonban előfordul, hogy nem vigyázunk eléggé a háromszögre és leesik... letörik belőle egy darab... vagy annyira szorítjuk magunkhoz, hogy saját magunk teszünk benne kárt... Bárhogy történik is, de megsérül. Már nem passzol teljesen a lyukba és csak arra figyelünk, hogy mi hiányzik... csak a hibájára tudunk gondolni és nem arra, hogy ott van egy szinte tökéletes háromszög, ami még így is gyönyörű.
Egy idő után elhitetjük magunkkal, hogy így már nem is kell nekünk, nincs szükségünk egy sérült háromszögre... talán megpróbáljuk megragasztani, kipótolni, vagy egyszerűen nem észrevenni, hogy már nem olyan mint rég... de végül... eldobjuk...
Ott marad az űr. Fogjuk a négyzetet... nem passzol... a kört.... szép és jó... de nem háromszögnek való...
Lehet egyszer majd találunk másik háromszöget... de olyat nem... nem lesz még egy olyan... csak kisebbek és nagyobbak... amik lehet befedik az űrt, de mi tudjuk, hogy ott valaha valami különleges volt...
Ráeszmélünk, hogy nekünk szükségünk van arra a HÁROMSZÖGRE. De akkor már késő lesz... már nem találjuk... örökre elvesztettük...
