Igen!!

hm. Nagyon jól leírtad, én is hasonlókon gondolkodom..

Gondoltam, talán örülnél, ha olvasnád.
Ha nem, sebaj van.
Én örülök neked. :)

2002. szeptember 13. 2330

- naplórészlet -

„Mert ez nem egy hosszú folyamat, hanem egyetlen pillanat, amikor eldöntöm,
hogy látni akarom önmagam, lemeztelenítve, minden felvett, rámnőtt, rámaggatott álarctól lecsupaszítva. Eldöntöttem. Most. Hirtelen fázik a lelkem és félni kezdek.
Nem találom a megtanult mozdulatokat, nem találom a megtanult gondolatokat, nincsenek akciók, reakciók, nincsen semmi, csak a pucér én.
És nem merem kinyitni a szemeimet, mert félek, hogy nem látom magam a tükörben,
és félek, hogy nekem talán nincs is saját talajom, saját hangom, saját szivem, saját gondolataim, saját érzéseim és egyedül vagyok és félek és vacogok és már fáj a meztelenség, mert tudom, hogy csak magam öltözhetek fel és csak a saját ruháimat ölthetem és senki nem segíthet és félek, mert még nem tudom, hogy képes vagyok-e rá. És tudom, hogy meg kell tennem, hiszen ha nem teszem, pucér maradok és védtelen és a világ a védtelen pucérokat bekebelezi és én nem akarok a világ martaléka lenni.
Én önmagam akarok lenni.
…
És kicsit alábbhagy a félelmem, mert érzem, hogy percről percre erősödöm, A tükörben felködlik az arcom. A saját arcom. Az enyém. Az örömtől tisztul a kép. Igen, jól vagyok.
És még alábbhagy a félelmem: felkerült az első „ruhadarabom": a bátorság.
A bátorság ami segített végigcsinálnom. Az enyém, ez is. És öltözöm szépen, lassan. Most már ráérek... már nem félek és nem fázom. Itt vagyok magamnak és fogom a kezem, amíg élek. És erre az emberre életem végéig számíthatok., már magányos sem vagyok...
Jó nekem. "

Húúú.
Igazából annyi mindent mondanék most, de valahogy nem találom a szavakat!
Köszönöm. Erre szükségem volt most! :)

köszönöm: ha háromból vagyok: amilyennek képzelem magam, amilyennek látnak, és amilyen valójában vagyok, akkor közeledjen ez a három, azt kívánom