Az ember néha csak megy. Nem néz se oldalra, se hátra, se fel, se le. Nem figyel. A mozgás automatikus. Bal láb majd a jobb, megint bal, majd jobb és így tovább. Még el nem érkezik az a pont. A cél, ahová indult. Megérkezik és nem emlékszik az útra, kikkel találkozott, a fákra, melyek mellett elhaladt, a virágra, melyet útközben letaposott, a macskára, mely egy ideig követte. Még úton volt nem hallotta a gyerekek zsivaját, az ugató kutyákat, a dudáló autókat. Nem érezte a péksütemények illatát, sem a hideg szelet.
De most megérkezett. Most már figyel. Piros tégla ház, utcafrontra néző két ablak, barna ajtó, gondozott kert tele virágokkal. Apró csendes utca, pár tucat épülettel. Gyerekek labdáznak az úton, asszonyok teregetnek a kertben, öreg néni fekete tacskóját sétáltatja. A bogarak zümmögnek, a szél gyengéden fúj, a nap pedig árnyékot ajándékoz.
Nyugalom van. Öröm és egyszerűség. Hirtelen megtorpan. Az eddigi határozottságot átveszi a kétség, a félelem. Rosszkor jött, nem ez a megfelelő pillanat. Most minden olyan tökéletes, olyan csodálatos. Ő pedig súlyos titkokat, fájdalmas múltat hozott. Fel akarja fedni, könyörtelen akar lenni, mint amilyen vele volt az élet. De mégis belül érzi, hogy nem teheti meg.
Feltör belőle a fájdalom, a megkeseredett évek emléke, a düh. A harag, mely évekig táplálta. De valami elfeledett melegség is felszínre ér a sötétség mélységéből. Valami kellemes. Lehet a táj teszi, a friss levegő, a színes virágok, a pillangók, a gyerekek játéka vagy az idős asszony mosolya. De lehet csak a lehetőség hívta életre elhidegült szívét. A lehetőség, hogy mindent visszaadhat NEKIK. A megaláztatást, a bántalmazást, a rettegést és azt a fájdalmat, amit csak az igazán erős lelkek bírnak ki. Megijedt magától. Attól az embertől, aki lett. Aki keserűséggel táplálkozik, fájdalomban fürdik és bosszúról álmodik. Olyan lett, mint ŐK. A lelke már fertőzött, csak a vétkek hiányoznak a listáról.
Elfutott. Úgy ment, ahogy jött. Gyorsan. Nem figyelte hol halad el. Mégis van, ami változott. A határozottságot átvette a félelem. A súlyos lépteket most apró könnyek kísérték. Álmatlan éjszakák, bosszúra szomjas hetek, terhes hónapok és haraggal teli évek után most mégis feladta. Évek óta először nevetett. Nyertesnek érezte magát. És nyertes is volt, mert legyőzte saját magát, a gonosz gondolatokat, és átadta szívét a megbocsátásnak.
De most megérkezett. Most már figyel. Piros tégla ház, utcafrontra néző két ablak, barna ajtó, gondozott kert tele virágokkal. Apró csendes utca, pár tucat épülettel. Gyerekek labdáznak az úton, asszonyok teregetnek a kertben, öreg néni fekete tacskóját sétáltatja. A bogarak zümmögnek, a szél gyengéden fúj, a nap pedig árnyékot ajándékoz.
Nyugalom van. Öröm és egyszerűség. Hirtelen megtorpan. Az eddigi határozottságot átveszi a kétség, a félelem. Rosszkor jött, nem ez a megfelelő pillanat. Most minden olyan tökéletes, olyan csodálatos. Ő pedig súlyos titkokat, fájdalmas múltat hozott. Fel akarja fedni, könyörtelen akar lenni, mint amilyen vele volt az élet. De mégis belül érzi, hogy nem teheti meg.
Feltör belőle a fájdalom, a megkeseredett évek emléke, a düh. A harag, mely évekig táplálta. De valami elfeledett melegség is felszínre ér a sötétség mélységéből. Valami kellemes. Lehet a táj teszi, a friss levegő, a színes virágok, a pillangók, a gyerekek játéka vagy az idős asszony mosolya. De lehet csak a lehetőség hívta életre elhidegült szívét. A lehetőség, hogy mindent visszaadhat NEKIK. A megaláztatást, a bántalmazást, a rettegést és azt a fájdalmat, amit csak az igazán erős lelkek bírnak ki. Megijedt magától. Attól az embertől, aki lett. Aki keserűséggel táplálkozik, fájdalomban fürdik és bosszúról álmodik. Olyan lett, mint ŐK. A lelke már fertőzött, csak a vétkek hiányoznak a listáról.
Elfutott. Úgy ment, ahogy jött. Gyorsan. Nem figyelte hol halad el. Mégis van, ami változott. A határozottságot átvette a félelem. A súlyos lépteket most apró könnyek kísérték. Álmatlan éjszakák, bosszúra szomjas hetek, terhes hónapok és haraggal teli évek után most mégis feladta. Évek óta először nevetett. Nyertesnek érezte magát. És nyertes is volt, mert legyőzte saját magát, a gonosz gondolatokat, és átadta szívét a megbocsátásnak.
