Néha elfelejtek dolgokat. Késve fizetek be egy számlát, otthon hagyom a könyvemet, nem veszek tejet. Előfordul, hogy mérgelődöm, haragszom magamra, amiért kiment a fejemből. Másnapra ezek jelentéktelenné válnak. Hisz nem történik tragédia, ha néhány forint késedelmi kamatot számolnak fel, ha kölcsön kell kérnem egy könyvet, vagy ha este nem iszom tejet. Ezek pótolható dolgok.
De mi van akkor, ha elfelejtem elmondani Neki, hogy mennyire szeretem? Ha halogatom a találkozót Vele? Mi történik, ha egyszerűen elfelejtem, hogy létezik?
No nem azért, mert el akarom felejteni, mert nem érdekel mi van vele, mert nem szeretem. Hanem, mert mindig találok valami mást, amit fontosabbnak érzek. Előfordul, hogy menekülni akarok. Meggyőzöm magam, hogy nincs szükségem rá vagy, hogy nem kellek neki.
Aztán telnek a napok, hetek, hónapok és végül évek lesznek. Nem keresem. Néha előkerül egy fénykép, egy levél. Ilyenkor fáj. Sírok is. Bánt, hogy nem tettem semmit, hogy nem kerestem. Kezembe veszem a telefont. Benyomom a számokat. De végül nem hívom. Nem merem. Mit is mondhatnék ennyi idő után?
Néhány napig még az eszemben lesz. Többször győzködöm magam, hogy tárcsázz, tárcsázz.
Majd megint elfelejtem. Telnek a hetek, hónapok, évek ismét.
Egyszer az újságban megpillantok egy gyászjelentést. Itt hagyott. Elment örökre.
Feketébe öltözöm, elballagok a temetésére. Megpillantom a családjád, gyermekeit, unokáit. Senkit nem ismerek. Rádöbbenek mennyi mindenről maradtam le. Zokogok. Többen kérdezik jól vagyok-e. Nem válaszolok. Nem tudok.
Ekkor értem csak meg, mit is mondhattam volna annyi év után: "Hogy vagy? Mesélj csak, én hallgatlak."
De mi van akkor, ha elfelejtem elmondani Neki, hogy mennyire szeretem? Ha halogatom a találkozót Vele? Mi történik, ha egyszerűen elfelejtem, hogy létezik?
No nem azért, mert el akarom felejteni, mert nem érdekel mi van vele, mert nem szeretem. Hanem, mert mindig találok valami mást, amit fontosabbnak érzek. Előfordul, hogy menekülni akarok. Meggyőzöm magam, hogy nincs szükségem rá vagy, hogy nem kellek neki.
Aztán telnek a napok, hetek, hónapok és végül évek lesznek. Nem keresem. Néha előkerül egy fénykép, egy levél. Ilyenkor fáj. Sírok is. Bánt, hogy nem tettem semmit, hogy nem kerestem. Kezembe veszem a telefont. Benyomom a számokat. De végül nem hívom. Nem merem. Mit is mondhatnék ennyi idő után?
Néhány napig még az eszemben lesz. Többször győzködöm magam, hogy tárcsázz, tárcsázz.
Majd megint elfelejtem. Telnek a hetek, hónapok, évek ismét.
Egyszer az újságban megpillantok egy gyászjelentést. Itt hagyott. Elment örökre.
Feketébe öltözöm, elballagok a temetésére. Megpillantom a családjád, gyermekeit, unokáit. Senkit nem ismerek. Rádöbbenek mennyi mindenről maradtam le. Zokogok. Többen kérdezik jól vagyok-e. Nem válaszolok. Nem tudok.
Ekkor értem csak meg, mit is mondhattam volna annyi év után: "Hogy vagy? Mesélj csak, én hallgatlak."
