Tudom még mindig elég elviselhetetlen vagyok... a hangulatom egyik percről a másikra gyökeresen meg tud változni és ez nem normális... aláírom, talán már én sem vagyok normális... talán sose voltam...
Már hozzászokhattam volna, mert mindig ugyanaz van... már meg sem lepnek az események mégis fájnak... (vajon a fájdalomhoz mikor szokik hozzá az ember?)
Jó volt utazni. Olvastam. Tetszett a könyv és a legfontosabb, hogy kikapcsolt, addig sem gondoltam másra... az életre, a fájdalomra, az álmokra, a titkokra... csendben volt a lelkem.
Mindig azt hiszem, hogy majd jobb lesz. Várom a csütörtököt, mert végre hazaérek. A telefonban mindig érzem mennyire hiányzom, figyelnek rám, meghallgatnak... de mikor hazaérek, mikor már fizikailag itthon vagyok, akkor mintha nem kellenék... ma se beszéltem 2 értelmes mondatot sem anyummal, de legalább a szükséges ölelés adagot megkaptam, hát ez is valami...
Aztán várom a vasárnapot, igen mert akárhogy van, várom, hogy történjen valami, mert már el akarok szabadulni itthonról... de aztán Pécsen sem mindig jó...
Lehet nehéz nekem megfelelni, de igazából nem látom, hogy valaki legalább egy kicsit megpróbálná... mindig csak az üres szavak, az erőltett mozdulatok, a szánalmas beszélgetések, a felejthető délutánok, az elkerülhetetlen találkozások...
Persze érezzem jól magam, mert ez is valami és jobb mint a semmi... de nem megy és igen, néha kitörök, mert fáj, mert belül annyira feszít, hogy mindig ez van és tehetek akármit, úgyse elég és mindig csak egy szánalmas tárgy leszek, akit elő lehet venni, ha nincs más...
Már nem haragszom senkire, vagy talán egy kicsit magamra... hogy mindig mindent megbocsájtok, hogy kis dolgokon felkapom a vizet, hogy nem tudok elengedni, hogy nem figyelek eléggé, hogy megalázkodok, hogy rossz döntést hozok (bár mint tudjuk az is egy lépés), hogy nem tudok megbízni, hogy félek, hogy sajnálom magam, hogy gyenge vagyok, hogy nem tudom kiadni a fájdalmat, hogy szeretek...
Talán tényleg baj van, talán tényleg nem megy egyedül, lehet nem megy mással sem...
Úgy érzem nem figyelnek rám, vagy csak nem kapok annyi figyelmet, amennyit igényelnék... vagy talán már én löktem el mindenkit magamtól...
Tudom sokat hibáztam, sokat gondolkozom, sokszor fog el a kétségbeesés és sokszor olyanokat gondolok, ami nincs... de szükségem van rátok... halljátok??? szükségem van rátok... nagyon...
Valaki éreztethetné velem is, hogy fontos vagyok, hogy számítok, hogy van értelme az életnek és, hogy majd minden rendbe jön...
U.i.:Tudom Anya, hogy nem olvasod a blogom, persze, mert nincs idő, meg Neked is sok a dolgod én tudom. De hiányzol. A beszélgetések. Sajnálom, amiket elrontottam. Mostanában sokat hibázok tudom. De nem lettem rosszabb ember, csak kicsit szomorúbb. Tudom Te is a vidám Lindát szeretted, én igyekszem tényleg igyekszem visszahozni, de nem olyan könnyű. De mindent megteszek érte tényleg. Nagyon szeretlek! Kérlek segíts!
Már hozzászokhattam volna, mert mindig ugyanaz van... már meg sem lepnek az események mégis fájnak... (vajon a fájdalomhoz mikor szokik hozzá az ember?)
Jó volt utazni. Olvastam. Tetszett a könyv és a legfontosabb, hogy kikapcsolt, addig sem gondoltam másra... az életre, a fájdalomra, az álmokra, a titkokra... csendben volt a lelkem.
Mindig azt hiszem, hogy majd jobb lesz. Várom a csütörtököt, mert végre hazaérek. A telefonban mindig érzem mennyire hiányzom, figyelnek rám, meghallgatnak... de mikor hazaérek, mikor már fizikailag itthon vagyok, akkor mintha nem kellenék... ma se beszéltem 2 értelmes mondatot sem anyummal, de legalább a szükséges ölelés adagot megkaptam, hát ez is valami...
Aztán várom a vasárnapot, igen mert akárhogy van, várom, hogy történjen valami, mert már el akarok szabadulni itthonról... de aztán Pécsen sem mindig jó...
Lehet nehéz nekem megfelelni, de igazából nem látom, hogy valaki legalább egy kicsit megpróbálná... mindig csak az üres szavak, az erőltett mozdulatok, a szánalmas beszélgetések, a felejthető délutánok, az elkerülhetetlen találkozások...
Persze érezzem jól magam, mert ez is valami és jobb mint a semmi... de nem megy és igen, néha kitörök, mert fáj, mert belül annyira feszít, hogy mindig ez van és tehetek akármit, úgyse elég és mindig csak egy szánalmas tárgy leszek, akit elő lehet venni, ha nincs más...
Már nem haragszom senkire, vagy talán egy kicsit magamra... hogy mindig mindent megbocsájtok, hogy kis dolgokon felkapom a vizet, hogy nem tudok elengedni, hogy nem figyelek eléggé, hogy megalázkodok, hogy rossz döntést hozok (bár mint tudjuk az is egy lépés), hogy nem tudok megbízni, hogy félek, hogy sajnálom magam, hogy gyenge vagyok, hogy nem tudom kiadni a fájdalmat, hogy szeretek...
Talán tényleg baj van, talán tényleg nem megy egyedül, lehet nem megy mással sem...
Úgy érzem nem figyelnek rám, vagy csak nem kapok annyi figyelmet, amennyit igényelnék... vagy talán már én löktem el mindenkit magamtól...
Tudom sokat hibáztam, sokat gondolkozom, sokszor fog el a kétségbeesés és sokszor olyanokat gondolok, ami nincs... de szükségem van rátok... halljátok??? szükségem van rátok... nagyon...
Valaki éreztethetné velem is, hogy fontos vagyok, hogy számítok, hogy van értelme az életnek és, hogy majd minden rendbe jön...
U.i.:Tudom Anya, hogy nem olvasod a blogom, persze, mert nincs idő, meg Neked is sok a dolgod én tudom. De hiányzol. A beszélgetések. Sajnálom, amiket elrontottam. Mostanában sokat hibázok tudom. De nem lettem rosszabb ember, csak kicsit szomorúbb. Tudom Te is a vidám Lindát szeretted, én igyekszem tényleg igyekszem visszahozni, de nem olyan könnyű. De mindent megteszek érte tényleg. Nagyon szeretlek! Kérlek segíts!
