Tegnap sűrű napom volt, már ami a délelőttöt illeti. Két lánymacskát, köztük a kedvencemet Sütit vittük állatorvoshoz megműteni azért, hogy többet ne ajándékozzanak meg minket kis prontyokkal. A műtét előtt mindkét macskát elaltatták. Süti kincsem az inyekció beadása után 1-2 perccel már be is kábult. Zsámoly azonban az első szúrás után még olyan eleven volt, hogy erősen kellett fogni, hogy meg tudja borotválni a doki. Végül úgy döntött ad neki még egyet, de az sem ütötte ki olyan gyorsan és annyira mint Sütit. A műtét szerencsére mindkettőnél jól sikerült, majd pénteken megyünk varratszedésre. Most mindketten, mint egy darab fa úgy fekszenek a fájdalomtól. Úgy gondolom, azért ez még mindig jobb megoldás mint az, hogy évente kétszer szülnek, aztán persze a szegény kismacskáknak esélyük sincs megélni a felnőttkort.
Míg vártunk a macskákra elmentünk a piacra. Szoktunk máskor is oda járni, csak nem ilyen korán (értsd 10 előtt), hanem épp zárás előtt befutunk. Most elég sokan voltak, zavart is, hogy ennyi ember rohangál össze-vissza. Nem tudom miért, de nagyon nehezen viselem a tömeget, főleg ha már a harmadik ember kér elnézést, hogy összetaposta a cipőm.
Ettünk anyával lángost, ami nem is lett volna baj, mert szeretem, ha közben nem jön oda hozzánk anyum egyik ismerőse és nem kezd el beszélni vele. Szóval jó belemerültek a beszélgetésbe, én meg mint egy jó kislány próbáltam értelmese fejet vágni. Közben elmentem, körbejártam a környéket jelezvén, hogy azért nem ártana menni már, de nem vette anyum se a lapot. Ekkor vettem észre nem messze tőlünk, hogy megjelent egy hajléktalan asszony. Fogta a kenyeret és a kis darab kolbászt, amit valaki otthagyott a másik asztalnál és megette. A nénit már "ismertem" régebbről. Az egyik üzlet előtt álldogált mindig a fogyatékos lányával, arra várva, hogy a vásárlók majd megszánják, odaadják neki a bevásárlókocsit, és megtarthatja azt a 10-20 forintot. Mi anyummal mindig odaadtuk neki, meg egyszer vettünk nekik néhány dolgot a boltból, de már nem emlékszem pontosan miket. Aztán sokáig nem láttam se anyát, se lányát egészen tegnapig.
Nem tudom mi történt velük, hogy ide jutottak, de sajnáltam őket. Mert tényleg nem az a fajta, aki erőszakosan rádakaszkodik, hogy adjál már neki pénzt vagy cigit vagy amid van. Aztán persze első útja a kocsma... De ő nem ilyen, tőlem egyszer sem kért pénzt, sőt nem is láttam, hogy bárkitől kért volna, csak azt, hogy áll az üzlet előtt és megköszöni, ha valaki esetleg rábízza, hogy visszatolja a kocsit.
Tegnap sem kért, csak várt az étkező résznél a piacon, hátha valaki megint otthagy két-három falatot.
Mikor anyum befejezte az eszmecserét. Mutattam neki az asszonyt, meg meséltem mit láttam. Nem kellett kérnem anyumat, mert ő is ugyanarra gondolt, mint én.
Hurka, kenyér, uborka és egy kis tea.
Csak ennyi kellett és három ember napja legalább egy kicsivel jobb lett.
Míg vártunk a macskákra elmentünk a piacra. Szoktunk máskor is oda járni, csak nem ilyen korán (értsd 10 előtt), hanem épp zárás előtt befutunk. Most elég sokan voltak, zavart is, hogy ennyi ember rohangál össze-vissza. Nem tudom miért, de nagyon nehezen viselem a tömeget, főleg ha már a harmadik ember kér elnézést, hogy összetaposta a cipőm.
Ettünk anyával lángost, ami nem is lett volna baj, mert szeretem, ha közben nem jön oda hozzánk anyum egyik ismerőse és nem kezd el beszélni vele. Szóval jó belemerültek a beszélgetésbe, én meg mint egy jó kislány próbáltam értelmese fejet vágni. Közben elmentem, körbejártam a környéket jelezvén, hogy azért nem ártana menni már, de nem vette anyum se a lapot. Ekkor vettem észre nem messze tőlünk, hogy megjelent egy hajléktalan asszony. Fogta a kenyeret és a kis darab kolbászt, amit valaki otthagyott a másik asztalnál és megette. A nénit már "ismertem" régebbről. Az egyik üzlet előtt álldogált mindig a fogyatékos lányával, arra várva, hogy a vásárlók majd megszánják, odaadják neki a bevásárlókocsit, és megtarthatja azt a 10-20 forintot. Mi anyummal mindig odaadtuk neki, meg egyszer vettünk nekik néhány dolgot a boltból, de már nem emlékszem pontosan miket. Aztán sokáig nem láttam se anyát, se lányát egészen tegnapig.
Nem tudom mi történt velük, hogy ide jutottak, de sajnáltam őket. Mert tényleg nem az a fajta, aki erőszakosan rádakaszkodik, hogy adjál már neki pénzt vagy cigit vagy amid van. Aztán persze első útja a kocsma... De ő nem ilyen, tőlem egyszer sem kért pénzt, sőt nem is láttam, hogy bárkitől kért volna, csak azt, hogy áll az üzlet előtt és megköszöni, ha valaki esetleg rábízza, hogy visszatolja a kocsit.
Tegnap sem kért, csak várt az étkező résznél a piacon, hátha valaki megint otthagy két-három falatot.
Mikor anyum befejezte az eszmecserét. Mutattam neki az asszonyt, meg meséltem mit láttam. Nem kellett kérnem anyumat, mert ő is ugyanarra gondolt, mint én.
Hurka, kenyér, uborka és egy kis tea.
Csak ennyi kellett és három ember napja legalább egy kicsivel jobb lett.
