Vasárnap délután épp mosogattam, mikor óvodás kislányom a nappaliban rajzolgatott. Egyszer csak felpattant és sugárzó arccal futott oda hozzám, hogy megmutassa alkotását. A rajzon, mely színes vonalakból, körökből, satírozásokból állt, nem vettem ki semmilyen alakzatot. Megkérdeztem tőle, aki ekkor már elég szépen rajzolt, hogy mégis mit ábrázol a kép. Csodálkozva nézett rám, majd szó nélkül visszament a zsírkrétáihoz. Pár perc múlva újra megjelent egy másik rajzzal. Egy barna ládikó volt rajta. Megdícsértem, hogy nagyon szép. Majd megkérdeztem tőle, hogy vajon mit rejthet a ládika. Mire büszkén válaszolt: Amit az előbb rajzoltam neked Anya. A boldogságot.
Ekkor értettem meg, milyen különleges az a kisze-kusza rajz és mennyivel értékesebb, mint a ládikó vagy az a ház, amit tegnap rajzolt. Most már csak azt sajnálom kissé, hogy egy faládikó kellett hozzá, hogy felismerjem.
Ekkor értettem meg, milyen különleges az a kisze-kusza rajz és mennyivel értékesebb, mint a ládikó vagy az a ház, amit tegnap rajzolt. Most már csak azt sajnálom kissé, hogy egy faládikó kellett hozzá, hogy felismerjem.
