Nah itthon. Nem értem néha magam,mert olyan jó lenne beszélni vagy elmondani, hogy min idegeskedem, mi az, ami bánt, és most itt van valaki, aki meghallgatna tudom, érdekli mi van velem, de amikor megkérdezte azt, hogy mit szeretnék mondani, én rávágtam, hogy semmit. Ami mellesleg nem igaz, csak könnyebb néha a semmit válaszolni, mint belekezdeni, abba ami fájdalmat okoz.

Szóval fura vagyok és arra is rájöttem, hogy nagyon tudom kínozni magam, ami nem tesz jót piciny lelkemnek, és mégis valamiért folyamatosan ugyanazt csinálom, pedig tudom ebből soha semmi jó nem lesz és el kéne fogadnom azt is, hogy nem szerethet engem mindenki és igen, előfordul, hogy lehetek akármilyen fantasztikus, akkor sem felelek meg annak az illetőnek. Az sem igaz, hogy a szeretet szeretetet vonz, mert nem így van... Mert hiába vagyok kedves, hiába vagyok türelmes, hiába próbálok mindent megtenni, hogy a kedvében járjak akkor sem jön össze. És tudom én is, hogy hiába akarnának velem eperfagyit etetni, ami lehet a világ legjobb eperfagyija, csak hogy én utálom. Nekem inkább a vizes csokifagyi kéne... hát ez van...

Jó lenne, ha az ember felejthetne... ha nem emlékezne, arra a találkozóra, beszélgetésre, mosolyra... ha úgy semmire... könnyebb lenne. Mert lemondani olyan nehéz, annyira lehetetlennek tűnik, pedig azt kéne, mert így nekem rossz, nekem fáj...

Szép, tartalmas nap van mögöttem, nem panaszkodhatom, sőt örülnöm kéne... csak olyan rossz mikor tudod, hogy hiányzik valami az életedből.