Mint az előbbi idézetből is látszik, megnéztem az Időgép c. fimet. Igazából mindig is érdekelt ez a kérdés, nem olyan rég pedig szerencsém volt olvasni egy tudományos alapokon nyugvó könyvet ebben a témában.
Nem tudom, hogy lehetséges-e az időutazás. Sok fizikus hisz/hitt abban, hogy meg lehet valósítani. De ha sikerült valamikor a jövőben valakinek, akkor miért nem tudunk róla? Miért nem jelenik meg itt valaki és állítja azt, hogy a jövőből jött? Ez lenne a logikus, nem? Egy ilyen nagy dolog csak nem maradhat titokban. Vagy nem is lehetséges. Ez után a film után pedig úgy gondolom, hogy nem is baj.
Mindennek megvan az oka. Annak is, ha elvesztünk valakit. Bár talán erre a legnehezebb találni értelmes magyarázatot. Hiszem, hogy azért vagyunk a földön, hogy tanuljunk és ehhez nem csak jó dolgok szükségesek. Hisz aki nem ismeri a fájdalmat, az honnan tudná mi az öröm? Meg kell tanulnunk elengedni a távozót, hogy aztán jobban értékelhessük azokat, akik maradnak nekünk vagy azokat akikkel majd később találkozunk. Szükség van a pofonokra, hogy fel tudjunk kelni, hogy megtanuljuk semmit nem adhatunk fel. Talán nincs is annál értékesebb, mintha valamiért megdolgozunk, teszünk, harcolunk, amit tényleg egyedül érünk el, ami csak a miénk, amire büszkék lehetünk és amit majd könnyes szemmel mesélhetünk unokáinknak.
Ha most visszamehetnék a múltba, nem változtatnék semmin. Természetesen azért van olyan dolog amit kitörölnék, ami fáj, de tudom összefügg az is mostani énemmel és az is része az életemnek.
Talán visszanéznék néhány boldog pillanatot. Szüleim arcát mikor megszülettem, az első lépéseimet, a gyerekkori csínytevéseket, az első napomat az oviban, majd iskolában, a közös programokat az osztálytársakkal, a gyerekszerelmeket, az első táncot, azokat a találkozókat, a ballagásokat, a születésnapokat, a közös nyaralásokat, a karácsonyokat és minden olyan pillanatot, amikor legszívesebben megállítotam volna az időt, hogy örökké érezzem az egész testemet betöltő bizsergést, örömöt.
Most, hogy leírtam ezeket eszembejutott egy csomó emlék. Csodálatos, hogy ennyi van belőlük. Talán majd egyszer, úgy 60 évesen unokámat tartom majd az ölemben és neki mesélem majd, hogy mikor a nagymama.......
Nincs szükségem időgépre. Hisz előttem a jövő és még megtehetek mindent. Nem szalasztottam el semmit se. Mindenre lehetőségem van.
Nem tudom, hogy lehetséges-e az időutazás. Sok fizikus hisz/hitt abban, hogy meg lehet valósítani. De ha sikerült valamikor a jövőben valakinek, akkor miért nem tudunk róla? Miért nem jelenik meg itt valaki és állítja azt, hogy a jövőből jött? Ez lenne a logikus, nem? Egy ilyen nagy dolog csak nem maradhat titokban. Vagy nem is lehetséges. Ez után a film után pedig úgy gondolom, hogy nem is baj.
Mindennek megvan az oka. Annak is, ha elvesztünk valakit. Bár talán erre a legnehezebb találni értelmes magyarázatot. Hiszem, hogy azért vagyunk a földön, hogy tanuljunk és ehhez nem csak jó dolgok szükségesek. Hisz aki nem ismeri a fájdalmat, az honnan tudná mi az öröm? Meg kell tanulnunk elengedni a távozót, hogy aztán jobban értékelhessük azokat, akik maradnak nekünk vagy azokat akikkel majd később találkozunk. Szükség van a pofonokra, hogy fel tudjunk kelni, hogy megtanuljuk semmit nem adhatunk fel. Talán nincs is annál értékesebb, mintha valamiért megdolgozunk, teszünk, harcolunk, amit tényleg egyedül érünk el, ami csak a miénk, amire büszkék lehetünk és amit majd könnyes szemmel mesélhetünk unokáinknak.
Ha most visszamehetnék a múltba, nem változtatnék semmin. Természetesen azért van olyan dolog amit kitörölnék, ami fáj, de tudom összefügg az is mostani énemmel és az is része az életemnek.
Talán visszanéznék néhány boldog pillanatot. Szüleim arcát mikor megszülettem, az első lépéseimet, a gyerekkori csínytevéseket, az első napomat az oviban, majd iskolában, a közös programokat az osztálytársakkal, a gyerekszerelmeket, az első táncot, azokat a találkozókat, a ballagásokat, a születésnapokat, a közös nyaralásokat, a karácsonyokat és minden olyan pillanatot, amikor legszívesebben megállítotam volna az időt, hogy örökké érezzem az egész testemet betöltő bizsergést, örömöt.
Most, hogy leírtam ezeket eszembejutott egy csomó emlék. Csodálatos, hogy ennyi van belőlük. Talán majd egyszer, úgy 60 évesen unokámat tartom majd az ölemben és neki mesélem majd, hogy mikor a nagymama.......
Nincs szükségem időgépre. Hisz előttem a jövő és még megtehetek mindent. Nem szalasztottam el semmit se. Mindenre lehetőségem van.
