Tegnap láttam egy filmet a sziámi ikrekről, igaz már ismétlés volt, de azért jó volt újranézni. Hihetetlen, hogy mennyire képesek összehangolni mozdulataikat. Együtt él két lélek egy testben. Csodálom őket, mert néha még saját magamat sem tudom elviselni, nemhogy egy másik személyt.
Ez a film adott ihletet, hogy írjak kicsit az én drága hugicámról és öcsikémről. Bár nem vagyunk sziámi ikrek, sőt sima ikrek sem, csak egyszerűen testvérek. Én már 23 éve boldogítom anyumat, Andi 22, Attila pedig 20. Szóval jöttünk szépen sorban, nem hagyva pihenőt anyumnak. De úgy hiszem nem is bánta.
Annyi emlékem van velük. Nem is tudom hol kezdjem. Nem voltunk igazán jó gyerekek, mondjuk rosszak sem, de azért sikerült mindig borsot törni a szüleink orra alá. Bár apum nem sokáig élvezhette mindennapjaink, úgy gondolta neki elég kéthetente pár óra velünk.
Andi igazi hisztis kislány volt. Sok rosszaságra sikerült rábeszélni, már kiskorunkban rendszeresen kipakoltuk a ruhásszekrényt. Aztán együtt a patakhoz is lemereszkedtünk, ahonnan csak apa segítségével tudtunk kimászni. Meg még megannyi kedves dolog.
Igazán akkor vált érdekessé a dolog mikor már hárman lettünk és Attila is elég idős lett ahhoz, hogy velünk csibészkedjen. Sose felejtem el az estéket, mikor nem tudtunk aludni és kitelepedtünk az előszobába, ágynemművel és persze a legóval. Majd kiborítva ott játszottunk és közbe néztük a tévét, mert onnan elláttunk a nappaliig.
Esténként mindig mesélt anyu. Csiga Csabáról és rólunk. Mindig ő kezdte el a mesét, aztán persze mi is alakíthattuk. Nagyon jó volt, igazi interaktív mese.
Volt Juliskánk is. Ő egy fakanál volt, szemekkel, szájjal. Ha rosszak voltunk, mindig azzal rémészgetett anyum, hogy hozza a Juliskát. Most nehogy azt higyje valaki, hogy minket állandóan vertek. Egy esetre emlékszem, mikor megütöttek, akkor is véletlenül.
Testvéreimmel szinte mindennap összevesztünk, általában valamilyen játékon. Öcsém mint legkisebb és leggyengébb (akkor még) tartott minket sakkban sokszor. Volt egy műanyag kardja, no meg a cipőskanál. Ezek voltak a kedvenc "fegyverei". Néhányszor el is lettünk páholva vele hugommal, de igazából én konkrétan nem emlékszem már egy esetre se.
Tehát a veszekedések mindennaposak voltak, de nem nagyon volt olyan este, hogy haragban feküdtünk volna le. És ha szükség volt mindig a mai napig számíthatunk a másikra. Tudom, hogy nem hagynának cserben és legyen akármi probléma segítenének megoldani.
Megtanultam, hogy fontos a köszönöm, a bocsánat, hogy néha én is hibázok, hogy néha én is rossz vagyok. De tudom azt is, hogy lehet engem is szeretni, hogy értékes vagyok és, hogy vannak olyanok, akik szemében fontos vagyok. És ők tényleg bírálnak, az ő szemükben nem anyuci vagy apuci kicsi lánya vagyok, hanem egy velük egyenrangú személy.
Örülök, hogy ők a testvéreim, hogy vagyunk egymásnak, hogy annyi emléket adtak és még adnak.
Ez a film adott ihletet, hogy írjak kicsit az én drága hugicámról és öcsikémről. Bár nem vagyunk sziámi ikrek, sőt sima ikrek sem, csak egyszerűen testvérek. Én már 23 éve boldogítom anyumat, Andi 22, Attila pedig 20. Szóval jöttünk szépen sorban, nem hagyva pihenőt anyumnak. De úgy hiszem nem is bánta.
Annyi emlékem van velük. Nem is tudom hol kezdjem. Nem voltunk igazán jó gyerekek, mondjuk rosszak sem, de azért sikerült mindig borsot törni a szüleink orra alá. Bár apum nem sokáig élvezhette mindennapjaink, úgy gondolta neki elég kéthetente pár óra velünk.
Andi igazi hisztis kislány volt. Sok rosszaságra sikerült rábeszélni, már kiskorunkban rendszeresen kipakoltuk a ruhásszekrényt. Aztán együtt a patakhoz is lemereszkedtünk, ahonnan csak apa segítségével tudtunk kimászni. Meg még megannyi kedves dolog.
Igazán akkor vált érdekessé a dolog mikor már hárman lettünk és Attila is elég idős lett ahhoz, hogy velünk csibészkedjen. Sose felejtem el az estéket, mikor nem tudtunk aludni és kitelepedtünk az előszobába, ágynemművel és persze a legóval. Majd kiborítva ott játszottunk és közbe néztük a tévét, mert onnan elláttunk a nappaliig.
Esténként mindig mesélt anyu. Csiga Csabáról és rólunk. Mindig ő kezdte el a mesét, aztán persze mi is alakíthattuk. Nagyon jó volt, igazi interaktív mese.
Volt Juliskánk is. Ő egy fakanál volt, szemekkel, szájjal. Ha rosszak voltunk, mindig azzal rémészgetett anyum, hogy hozza a Juliskát. Most nehogy azt higyje valaki, hogy minket állandóan vertek. Egy esetre emlékszem, mikor megütöttek, akkor is véletlenül.
Testvéreimmel szinte mindennap összevesztünk, általában valamilyen játékon. Öcsém mint legkisebb és leggyengébb (akkor még) tartott minket sakkban sokszor. Volt egy műanyag kardja, no meg a cipőskanál. Ezek voltak a kedvenc "fegyverei". Néhányszor el is lettünk páholva vele hugommal, de igazából én konkrétan nem emlékszem már egy esetre se.
Tehát a veszekedések mindennaposak voltak, de nem nagyon volt olyan este, hogy haragban feküdtünk volna le. És ha szükség volt mindig a mai napig számíthatunk a másikra. Tudom, hogy nem hagynának cserben és legyen akármi probléma segítenének megoldani.
Megtanultam, hogy fontos a köszönöm, a bocsánat, hogy néha én is hibázok, hogy néha én is rossz vagyok. De tudom azt is, hogy lehet engem is szeretni, hogy értékes vagyok és, hogy vannak olyanok, akik szemében fontos vagyok. És ők tényleg bírálnak, az ő szemükben nem anyuci vagy apuci kicsi lánya vagyok, hanem egy velük egyenrangú személy.
Örülök, hogy ők a testvéreim, hogy vagyunk egymásnak, hogy annyi emléket adtak és még adnak.
