Esténként leülök és megpróbálok valami vidámat írni. Valami olyat, amivel mosolyt csalhatok az arcokra, nem pedig könnyeket. De nem sikerül.
Mikor pár hete meg akartam szüntetni a blogot. Ez volt a fő oka. Úgy éreztem, hogy egy olyan embert láttok itt, aki igazán nem is én vagyok. Anno volt egy nehéz időszakom, amikor mindenen képes voltam sírni, de úgy érzem ennek vége. Nem mondom, hogy minden jaj de könnyű most, sőt ellenkezőleg, nagyon sok probléma van itthon. Nem tudom mi lesz jövőre, vagy akár most nyáron, szeptembertől. Minden bizonytalan. De hiszek benne, hogy megoldódik, helyre jön minden és ez nagyon fontos.
Sajnálom, hogy ti csak egy részemet látjátok. Nem mutatom meg mikor nevetek, mikor boldog vagyok, mikor egyszerűen csak jól érzem magam. Nem tudok a boldogságról írni.
Igazából olyan ember vagyok, hogyha megbántanak, ha fáj, akkor nagyon tudok haragudni. Rövid ideig, de nagyon. Aztán túllépek rajta, és folytatnék mindent ott, ahol abbahagytuk. De nem mindig lehet.
Azt hiszem ez a blog az, mely cipeli a fájdalmaim. Azokat a sérelmeket, amiket eltemettem, amik a felszínen nem látszódnak.
Erre a blogra szükségem van, hogy kiírjam magamból a fájdalmakat, hogy tudjak őszintén örülni, annak is, aki megsebezte a lelkemet, hogy meg tudjak bocsátani.
Egyszer majd remélem, eljön is, mikor csupa vidám, boldog írást találtok itt
U.i.: Az írások nagy része sose történt meg. Csak a bennem lévő fájdalom alakította így. Egyszer azonban volt, hogy sírtam éjjel. Kikerestem a telefonszámot, de nem tárcsáztam. Talán, mert féltem, hogy akkor még jobban fájna.
