Nem szeretek egyedül lenni. Nem tudok kihez szólni, nincs senki, aki néha figyel rám.

Legalább egy macska lenne itt vagy valamilyen állat, mert az azért mégis megnyugtatt engem. Meg igényli a törődést, hogy adjak neki enni, inni, simogassam néha. Szóval legalább éreztetné velem, hogy fontos valakinek, hogy itt legyek.

Azért a telefon, e-mail, sms, msn nem ugyanaz. Bárcsak kedd lenne már és mehetnék haza.

Azon gondolkoztam, hogy vannak olyan pillanatok, amikor minden adott ahhoz, hogy valami csodás történjen. Aztán mégse történik semmi. Talán, mert nem vesszük észre, hogy ez AZ A PILLANAT. Várunk, töprengünk, tesszük szokásos dolgunkat. És elmúlik. Mert csak pillanat volt. Lehet később rájövünk, hogy akkor kellett volna lépni, változtatni, valamit másképp cselekedni. De lehet sose tudjuk meg, hogy elmulaszottuk a lehetőséget. Talán ez a jobb, mert akkor nem fáj, nincs bűntudata az embernek. Élhetünk tovább ugyanúgy.

Ami meg kiakaszt, az az időjárás. Ezt tettük a Földdel, hát gratula érte. Hónak szevasz, még szerencse, hogy én tudom mi az. Gyerekem már valószínű nem fogja tudni. De majd mehetünk telelni Izlandra vagy Skandináviába, hogy szerencsétlen lásson havat. Szánkót meg száműzhetjük a múzeumba, hogy valamikor ilyen is volt. Mikulás ruházatán meg változtatni kéne, mert pár év múlva hülyén fog mutatni, hogy annyira be van öltözve. Nah de nézzük a jó(?) oldalát. Aki sivatagot akar látni elég lesz Olaszországba menni, ha szerencsénk van, néhány jó üzleti érzékkel megáldott ember majd hozat tevét és talán egy mini piramist is kapunk. Nem kell téli kabát, csizma, kesztyű, sál, szóval még spórolhatunk is. Hát nem nagyszerű?